Országszerte megemlékezéseket, ünnepségeket tartottak ma a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából. Az Országgyűlés 2010. május 31-én fogadta el azt a törvényt, amely június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította. Szolnok város önkormányzata ebből az alkalomból ünnepi megemlékezést tartott a Tiszai hajósok terén.
Egy igazságtalan döntést követően kilencvenhárom évvel ezelőtt darabokra tépték az országot, elcsatolták Magyarország területeinek kétharmadát, s ennek következtében a korábbi lakosság több mint fele, sokmilliónyi magyar vált idegen ország állampolgárává. Elvesztettük erdőink, út- és vasúthálózatunk javát, iparunk, mezőgazdaságunk is megsínylette a trianoni békediktátumot. A határainkon túl lévők őrzik magyarságukat, bár létszámuk egyre fogy… A mai nap az emlékezésé, de nem szabad feledni a tanulságot sem: a magyarságnak, bármerre is él a világban, össze kell tartani.
A Tiszai hajósok terén rendezett ünnepségen a Városi Kollégium diákjai mutatták be ünnepi műsorukat, majd Jaczkó György görög katolikus parókus az Ökumenikus Lelkészkör nevében mondott beszédét követően az ünneplők a Bartók Béla Kamarakórussal közösen elénekelték a Székely Himnuszt. A megemlékezés végén a város vezetői, intézményeinek, szervezeteinek képviselői helyezték el koszorúikat a közadakozásból két esztendeje felállított Országzászlónál.
Szalay Ferenc polgármester ünnepi beszéde:
„Él a nagy Isten és semmise megy kárba.
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.”
Hölgyeim, Uraim, Kedves Megemlékezők!
Nemzetünk történelmének talán legszomorúbb fejezete volt az a pillanat, amikor a magyar küldöttség 1920. június 4-én aláírta az európai történelem legmegalázóbb, legkegyetlenebb, s egyben legembertelenebb békeszerződését. A Magyar Királyság, mely ezer esztendeje szilárd keresztény államként létezett, mely évszázadokon át polgárainak vérével védte Európát az iszlám hódítóktól, elveszítette területének kétharmadát, lakossága 13 millióval csökkent. Több mint 3 millió magyar került más országba pusztán egyetlen tollvonással, s lett évtizedeken keresztül kirekesztett, bűnös ember. Falvakat, városokat vágtak ketté, ott, ahol egykor a főutca húzódott, néhány nap alatt egy országhatár állt. Családokat téptek szét, miközben egy nemzetet fosztottak meg önbecsülésétől, vagyonának jelentős részétől. Fölösleges volt akkor minden logikus érv, minden szívszaggató könyörgés, a győztes hatalmak a háború minden kínját azon a népen töltötték ki, melynek külpolitikájába, s így a háborúba való belépésbe sem volt döntő beleszólása.
A történelmi Magyarország testén új államok születtek, melyek mindent megtettek azért, hogy a magyarságnak az emlékét is eltöröljék. Nem sikerült, mert makacs, kitartó nép vagyunk. Babits Mihály imént idézett szavai pontosan leírják a kor magyarjának mindent legyőző hitét, s erejét.
Az új országok vezetői azért elérték, hogy sokan, akik nem bírták a megaláztatást, a csonka Magyarországra, vagy ahogyan azt ezután hívták, az anyaországba menekültek. Nem is akadályozták őket, egyetlen feltételük volt csak: minden vagyonukat hagyják ott, mert azt elkobozták.
Kegyetlen világ volt, nem is lehet csoda, ha sokakat a mai napig mélyen érintenek az események, akiket kínoz az akkori döntés igazságtalansága. Ám a világ megváltozott, ma nem az ellenségeskedés, hanem a békés együttélés lett a vezérlő elv, ma egy államközösségben élünk szomszédaink jelentős részével, s azok a határok ma már fizikailag nem léteznek. Ez a nemzet nem tízmilliós, ahogyan azt utána a kommunista hatalom évtizedeken keresztül tanította nekünk. Ez a nemzet tizenötmilliós, mi ennyien összetartozunk akkor is, ha a világ számos országában élünk. Erről az érzésről, erről a széttéphetetlen kötelékről szól a Nemzeti Összetartozás Napja, melyet 2010 óta ünneplünk.
Furcsa szó ez az ünneplés, hiszen a magyarság tragédiájáról beszélünk. Főleg a fiatalok közül talán kevesen tudják, hogy az 1920-as megrázkódtatástól nem omlott össze az ország. Bár ásványkincseink jelentős részét elveszítettük, bár vasútvonalaink hirtelen a semmibe futottak, iparunk immár más országok hasznát gyarapította, de Magyarország erős maradt. A környező országok legnagyobb döbbenetére hazánk gyorsan talpraállt, s a térség vezető államává vált. Ezt az erőt ünnepeljük, valamint azt az egymásra találást, melyre a 2004-es gyalázatos népszavazás után oly sokan vágytunk. Ezen a napon minden magyarnak együtt dobban a szíve Csíkszeredától Kassáig, Munkácstól Budapesten át Zentáig. Együtt ünnepeljük azt, hogy magyarok vagyunk, hogy nyelvünk, kultúránk, történelmünk révén a Kárpát-medencében, az otthonunkban élve erős, s egységes nemzetet alkotunk.
Kedves Megemlékezők!
Ha 1920. június 4-re azt mondtam, tragikus nap volt, akkor 2004. december 4-e egyenesen a gyalázaté. Lassan tíz esztendeje annak, hogy szavazhattunk: megadjuk-e a kettős állampolgárságot a határon túli magyaroknak. Az akkori szocialista kormány Gyurcsány Ferenc vezetésével olyan kampányba fogott, amit tisztességes magyar ember sohasem tenne. Egymás ellen hangolt magyart és magyart, riogatott, hogy külhonba szakadt testvéreink majd rajtunk élősködnek. Meg is lett az eredménye a hazugságnak: nem jött össze a szükséges támogató szavazat.
Ezt a bűnt orvosolta 2010-ben a kormány azzal, hogy törvényt alkotott, s a határon túli magyaroknak megadta a kettős állampolgárságot. Végre gyógyulhattak a sebek, ismét mertünk egymás szemébe nézni, s megszabadulhattunk egy rendkívül súlyos tehertől, ami sokak lelkét mardosta.
Itt állunk az országzászló előtt, mely régen valamennyi magyar városnak féltett emlékhelye volt. Minden esztendőben ezeknél emlékeztek a trianoni katasztrófára, s félárbocra engedték a nemzeti zászlót. Szolnokon is állt egy gyönyörű alkotás a mai Eötvös téren, amit aztán a világháború utáni kommunista államhatalom leromboltatott. Ne kérdezzék miért akarták még az emlékét is eltörölni a trianoni eseményeknek. Ésszerű válasz ugyanis nincs rá. Magyarországot negyven esztendőn át egy olyan hatalom vezette, mely nem nemzetben gondolkodott. Az ugyanis összekovácsol, s lerázza magáról a diktatúrát. Ettől pedig nagyon féltek. Így aztán a nemzeti érzés egyik fő forrásának tartott trianoni sebeket nem begyógyították, hanem a feledés homályába burkolták. Ezért lehetett, hogy generációk nőttek fel, akik nem tanultak semmit a valós eseményekről, s évtizedek teltek el úgy, hogy az állam megszakított minden kapcsolatot a határon túl élőkkel.
Ezt a hatalmas hibát nekünk orvosolnunk kell, nem nőhet ma fel egyetlen magyar gyermek sem úgy, hogy ne tanuljon a magyarság örömeiről és nehézségeiről, s ne tudja, mit is jelentett a trianoni békeszerződés. Az a paktum, melyet hazugságok szültek, melyek érdemtelenül büntettek egy népet, s mely nem a békét, hanem a békétlenséget hozta el Közép-Európának.
Baldwin Stanley, egykori angol miniszterelnök fogalmazta meg: „Európa békéje a trianoni békeszerződés napján szűnt meg”. Nos, a mi felelősségünk, hogy az elhibázott döntés ellenére békében, egy megértésre, elfogadásra épülő Európában mi magyarok közösen tudjunk együtt élni a Kárpát-medence sokszínű világában.
Babits Mihály szavaival kívánok Önöknek méltóságteljes megemlékezést!
„Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb..."