Sokan voltak, mégis bensőséges hangulatú volt az az ünnepség, melyen a Szolnokon élő és alkotó Fazekas Magdolna festőművészt köszöntötték nyolcvanadik születésnapja alkalmából. A Damjanich múzeum konferenciatermét tisztelők, pályatársak, a város és a kormányhivatal vezetői töltötték meg, megannyi kedves emléket felidézve Fazekas Magdolnához kapcsolódóan.
A Szolnoki Szimfonikus Zenekar Vivaldi Négy évszak című művének dallamaival köszöntötte Fazekas Magdolnát, majd Molnár László, a Szigligeti Színház szavalta el Veres Péter Én nem mehetek el innen című versét. Az alkotó a közelmúltban ajándékozta férjének, Meggyes Lászlónak 20 festményét a Damjanich múzeumnak, ezek között a képek között ünnepelték az 55 éve Szolnokon élő művészt.
Szalay Ferenc polgármester és dr. Kállai Mária kormánymegbízott művészetét, jóságát, emberségét emelték ki méltatásukban, ahogy fogalmaztak: Fazekas Magdolna lénye sajátos színt visz a Művésztelep életébe, élettel, derűvel és szeretettel megtöltve azt. Tisztelők áradta, virágcsokrok, ajándékok özöne jelezte tegnap délután, hogy a város befogadta és szereti őt, ahogyan Fazekas Magdolna is Szolnokra tér haza, itt érzi otthon magát…
Ő maga így vall életéről, művészetéről(Szolnokiak Szolnokról – Rotary Club, 2001):
Körülvesz a természet. Az ablakból figyelem a kertet. Ezüstös hang jelez a ködös reggelben. Cinkék röpködnek mindenfelől – pillanatok alatt fölszedik a magot, amit az előbb kiszórtam. Jönnek minden reggel – amíg kitavaszodik. Öröm tölt el, munkához látok.
A kertben nyugalom van, az utca forgalmának zaja alig zavarja meg a csendet. A városból hazaérkezve – ez a kert oázis – a fák alatt és bent a műteremben elmélyülten tudok dolgozni. A természet közelsége a nap- és évszakok változásában újabb és újabb színvarázslattal állandóan inspirál, megindít, festésre késztet.
Valamikor csak átutaztam Szolnokon – előtte az Alföldön soha nem jártam. Akkor még nem sejtettem, hogy néhány év múlva közöm lesz ehhez a városhoz.
Budapesten éltem, ott töltöttem gyerekkoromat, s váltam felnőtté. Erősen kötődöm – mint minden ember – születésem helyéhez, a régi családi otthon, szeretett szüleim emlékéhez, a testvérekhez.
Szüleim révén Dunántúlról származom. Felhőtlen, boldog nyarakra emlékszem, melyeket egy dunántúli faluban, nagyszüleimnél töltöttem hosszú éveken keresztül. Ott, kisgyermekként fedeztem fel a természetet: virágos mezőt, ahol sokat játszottunk, a kerteket, az állatokat. Számomra sok csodát rejtett magába, amely meghatározta életre szóló vonzódásomat, a szemlélődés, a rácsodálkozás képességét.
A Képzőművészeti Főiskolán hat éven át folytatott tanulmányaim végeztével kerültem Szolnokra. Ekkor – 1958-ban – lettem tagja a Szolnoki Művésztelepnek. Annak az – immár majd’ százéves - intézménynek, melynek tiszteletet érdemlő hagyományai példaadóak és megőrzendők a jelenben is a jövő számára.
Amikor idekerültem, Szolnok bensőséges hangulatú, falusias jellegű kisváros volt a Tabán zegzugos utcáival, útvesztőivel, villanó fehér falú házaival, a kertekkel, az ott élő, tevékenykedő emberekkel. A főváros mozgalmas, zajos élete után nagyon vonzott festőiségével, nyugalmával ez a vidék.
A főiskolán műtermekben dolgoztunk, belső térben, világításban. Itt, a szabad természet fény- és színfoltokban gazdag világa, a táj vonzó változatossága megragadott. A kert, a Zagyva, a parti fűzfák, a csillogó víztükör – kimeríthetetlen témagazdagságot kínált a kezdő festő számára.
Akkoriban a művésztelepről a Tisza túlsó partjáig szabadon szaladhatott a tekintet, lakóházak nem takarták a kilátást.
Számomra emlékezetes képek, impressziók: alkonyatkor, a lenyugvó nap fényében a Tisza-hídon át ballagó marhacsordák. Nagy merítőhálók a Zagyván. Ezek a hálók – mint óriási lepkék a vízen – irizáló fényben ragyogtak. Áradáskor a halászok a művésztelep kertjében is kikötötték bárkáikat. Tavasszal a parton játszó gyerekek, legelésző kecskék, az üde kertekben virágba borult fák szépsége és a sok horgász a folyón; ősszel a festői színpompába öltözött táj, télen a hóba süppedő Tabán, a befagyott Zagyva. Olykor a folyó jegén át őz, róka, fácán is betévedt a művésztelepre a fák, bokrok közé rejtőzve.
Azóta a régi Tabán is eltűnt az időben, mint ahogy a nagyrészt már csak az emlékeimben, lelkemben őrzött képek is alkotásokban megörökített motívumok.
A két folyó – párás fényeivel – mint szigetet öleli körül ezt a tájegységet, benne Szolnokot. Nem véletlen, hogy sajátos atmoszférája, varázsos színvilága, hangulatos népélete már a XIX. század közepétől megihlette, fogva tartotta az ezt a vonzó világot felfedező festőket.
A művész egyszeri és megismételhetetlen személyisége érzelmi szűrőjén keresztül érzékeli és láttatja a világot. Műveivel akkor tud hatni, ha az átélt élményből – a látványon túl – a táj lelkét képes megragadni. Ez csak akkor lehetséges, ha ahhoz a környezethez gyökerekkel kötődik, benne létezik, és a természettel bensőségesen együtt élve, annak minden rezdülésében ráérez a Teremtő rejtett jelenlétére, a harmóniára.
Több évtizede, hogy itt élek – Pest és Szolnok egyaránt otthonom volt sokáig. Ma már – bárhonnan – ide jövök haza, úgy is mint gyerekem és unokám szülővárosába. Ideköt családom, az alkotómunka öröme, amíg ez számomra megadatik.
Magyarország, benne szűkebb hazánk, Szolnok jövője is mindannyiunkon múlik: hogy az egyre beáramló szennyáradatot, a különböző formákban létező rontást meg tudjuk állítani a felnövekvő nemzedék érdekében.
Ebben a mai értékvesztett világban a pénz, a siker hajszolása, az anyag istenítése helyett a lélek, a belső értékek felé kell irányítani az ifjúságot. Lokálpatrióta az lehet, aki a hit, a tisztesség, a hazaszeretet szellemében munkálkodik. A jövőt illetően a hazai gyökerekből táplálkozva, azt őrizve lehetünk csak bizakodóak.
Vörösmarty Mihály Jóslat című költeménye felemelő sorait idézem - ma is aktuális gondolataival azonosulva:
„… Mert még neked virulnod kell, o hon,
A szellemek kincsével gazdagon.
( … )
… És még neked virulnod kell, o hon,
Mert Isten, ember virraszt pártodon.”